Az Új Ember evolúciója

Elgondolkodtál már azon, hogy miért van olyan sok emberben elégedetlenség, hiányérzet? Mintha alapvető jellemzőnk volna ez az űr, már olyannyira hozzászoktunk. Ha magadba nézel, vagy körülnézel, biztos hogy meg tudsz fogalmazni néhány dolgot, ami hiányzik, amitől úgy gondolod, hogy jobb lenne az életed.

Tény, hogy az ember úgy van összerakva, hogy mindig törekszik valami jobbra, többre. Van, akinél ez különféle materiális célok elérésére irányul (új lakás, új autó stb), esetleg egy új párkapcsolatra, másoknál pedig személyiségük fejlesztésére, önmegvalósításra.

Vajon mit is keresünk igazából? Miért van ez a folytonos elégedetlenség? Úgy látom, hogy eljutottunk egy "kollektív kiégés" szakaszába, mikor a jelenlegi létformánk tarthatatlan. A nyugati civilizációban a fogyasztói társadalom nagy "vívmányaként" ott tartunk, hogy gyakorlatilag már nem tudjuk mivel megajándékozni a szeretteinket, hiszen mindig minden megvan. Nincs szükségünk tárgyakra, az élmények már a könyökünkön jönnek ki, új hobbi?! - na neee. Kapkodunk, belemarkolunk újabb és újabb mikrocélokba, mégis marad az űr.

Nem feledkezem meg a másik végletről, a kevésbé látható jelenségekről: a szakadékról, ami a szegénységek és a nehéz helyzetben lévőket rekeszti ki mindebből. Valahogy róluk nem veszünk tudomást és valójában nehéz arról információt szerezni, hogy hány embertársunkat érinti. E téren is kimondhatjuk: a helyzet tarthatatlan.

Ahhoz, hogy túl tudjunk lépni ezen az igencsak vázlatosan ábrázolt helyzeten, meglátásom szerint komoly újraértékelésre van szükségünk. Mentalitásunk, értékrendünk megváltoztatására, ami kizárólag egyéni szinten következhet be első körben. Szükség van egy mély, szívből jövő, zsigeri átalakulásra, ami megoldás lehet rengeteg szerteágazó kérdésre. Szerintem ez lehet a közös nevezője és kulcsa kollektív "problémáiknak".

Mégis miféle átalakulásra gondolok? Általában van egy éles határvonal, mikor az ember eljut arra a pontra, hogy felismeri, semmiféle külső tényező nem elégítheti ki és rádöbben arra, hogy szükséges bizonyos hozzáállásain változtatnia ahhoz, hogy - mondjuk így - jobb élete legyen. Ez lehet a dobbantója annak az Útnak, amire olyan sokan rálépnek és megkezdődik a belső munka.

Felismerjük családi traumáinkat, berögzött mentalitásokat, mélyről eredő hátráltató szokásainkat, jobb esetben tehetségeinket is. Szeretnénk változtatni ezeken, szeretnénk jobb emberré válni, magabiztosabbá, kiegyensúlyozottabbá, talán őszintébbé. Szeretnénk kibontakoztatni tehetségeinket, felfedezni, hogy valójában miért is vagyunk itt ezen a világon, keressük a nekünk leginkább megfelelő hivatást.

Ezen túllépve létezik még egy "lépcsőfok", ami nem más, mint a szellemi önmegvalósítás és Istenkeresés. Ez az a motiváció, ami végső soron legmélyebben mozgat mindenkit, bizony azt is, aki nem tud róla, így tulajdonképpen ez hajt minket az Új Emberré válás útján. Ezen a ponton nem kerülhető ki a spiritualitás és a belső munka a személyiség szintjén túlnő.

Felmerül a kérdés, ha úgymond meghaladjuk a személyiségünket, mi van azon túl? Mennyire válunk sematikussá, egyen-emberré, mi van, ha nem egyéni célok mozgatnak már? 

Valóban egyfajta közös és egyetemes értékrend lesz a mérvadó, ami kibontakozik egyre többünkben: egymás kölcsönös tisztelete, nyílt és őszinte kommunikáció, nagyfokú empátia, a természet mélységes tisztelete, felelősségvállalás önmagunkért, környezetünkért, együttműködés.

Mindez nem azt jelenti, hogy egyéni sajátosságaink elsorvadnának a közösség érdekében, hanem egy ilyen megengedő környezetben sokkal tisztábban tudjunk kibontani láthatatlan szárnyainkat és megélni valódi tehetségeinket, melyeket összeadva már közösségi szintre emelve valódi Új Világ jöhet létre.

Nem kevés "munka" vár ránk, de a folyamat megállíthatatlanul zajlik, ha akarjuk, ha nem, kénytelenek leszünk átértékelni eddigi felfogásunkat, életmódunkat és ha jól csináljuk, még sok örömünk is lehet benne!